A Mikulás lelke – Mesék, hagyományok és a bennünk élő gyermeki fény

December elejére a világ finoman lelassul. A dér belekap a fák ágaiba, a nappalok rövidülnek, és valami különös melegség költözik a szívekbe. Ekkor érkezik el Szent Miklós napja, amelyhez a mai Mikulás-ünnep gyökerei vezetnek vissza.
De ez az ünnep nem csak a gyermekek csillogó szeméről szól – hanem rólunk, felnőttekről is: Arról, hogy merünk-e még hinni a jóban, az apró csodákban, a mesék gyógyító erejében. 

Szent Miklós, a csendes jótevő

Szent Miklós a kis-ázsiai Patarában született, a 3. században. Már fiatalon arról volt ismert, hogy figyelt az emberekre és arra is, amit nem mondanak ki hangosan. A legenda szerint egyszer meghallotta három lány hangos, kétségbeesett beszélgetését akik nem tudták, hogyan menekülhetnének ki reménytelen szegénységükből. Miklós püspök nem szólt semmit, csak cselekedett. Egy marék aranyat dobott be titokban az ablakukon, majd csendesen elsietett. Egy évvel később újra megtette. A harmadik alkalommal a ház ablakai zárva voltak a hideg miatt, ezért felmászott a tetőre, és a kéményen át ejtette be az aranyat, ami pont a tűzhelynél száradó harisnyába hullott. Innen ered a harisnyába vagy csizmába rejtett meglepetés hagyománya is.

Ez a történet máig emlékeztet arra, hogy a valódi ajándék legtöbbször csendben érkezik, és gyakran egyetlen apró gesztus képes reményt adni valakinek.

Hogyan lett a Mikulás a szeretet mesés figurája?

A "Mikulás" elnevezés a Miklós név szláv megfelelőjéből ered, és fokozatosan terjedt el. A néphagyományban Szent Miklós alakja idővel mesebeli jóságos ajándékosztóvá vált, akit sok helyen angyalok vagy manók kísértek, máshol pedig pajkos krampuszok. A 19–20. században formálódott olyan szokássá, hogy a gyermekek kitisztított csizmájukat az ablakba helyezik, és december 6-án reggelre édességet, gyümölcsöt, apró meglepetést találnak benne. A piros ruhás Mikulás alakja is ekkorra alakult ki.

A mesék a lélek szívmelengető rejtekhelyei, ahová bármikor visszatérhetünk 

Bár ma a Mikulás figurája sokféleképpen jelenik meg, a mélység és a lényeg változatlan:
Jó dolog hinni a mesében.

A mese a lélek nyelve. Segít megőrizni a bennünk élő gyermeki ént, amely még képes rácsodálkozni a világra.
Erősíti a kreativitást, melengeti a szívet, és ott is teret enged a reménynek, ahol felnőtt fejjel már csak falakat látnánk.

A mentálhigiénés munkában gyakran találkozom azzal, hogy a felnőttek azért fáradnak el, mert elhagyják a játékosságukat, a belső gyermeki részüket, azt  amely még hisz a jóban. A Mikulás-ünnep pontosan ehhez segít visszakapcsolni.

A hagyományok ereje, s a gyökerek, amelyek megtartanak

A Mikulás nap nem csupán egy kedves szokás, hanem mondhatni hagyomány is ami összeköt generációkat, megerősíti a családi rítusokat, és lehetőséget ad arra, hogy a szeretetet megéljük – adni és kapni egyaránt jó. A hagyományok fontosak, mert visszakapcsolnak ahhoz, akik vagyunk. Erősítik a gyökereinket, és biztonságot adnak akkor is, amikor a világ körülöttünk gyorsnak, kiszámíthatatlannak vagy épp túl zajosnak tűnik.

Egy csillogó szemű gyermek, egy ablakba helyezett kis csizma, egy piros csomag vagy egy meleg mosoly – mind-mind olyan jelképek, amelyek a szív mélyén őrzött értékekhez vezetnek vissza: A jóindulathoz, a törődéshez, a figyelemhez.

Mit vihetünk magunkkal Szent Miklós napján?

🎅 azt hogy a jó szándék akkor is elér a szívekhez, amikor csendben adjuk tovább,

🎅 hogy a meséknek a felnőttek életben is helye van, mert a képzelet gyógyít és megtart,

🎅 hogy a hagyományok erősítik a lelket, összekötnek a gyökereinkkel és egymással,

🎅 és hogy néha egyetlen apró, szeretetteljes gesztus is elég ahhoz, hogy valaki megérezze,- nincs egyedül.

Mikulás napja egyszerre ősi és mai. Ünnep, amely megnyitja az ajtót a tél csodái felé, és lehetőséget ad, hogy visszatérjünk a szívünk puhább, érzékenyebb részéhez.